Fotók: Keppel Ákos
„A festményeken rend van. Színek és formák, kép és szó egységben tapasztalható. Tamás a mindennapi valóság összetett kavalkádja mögött, annak közepében megragadja azt, amit az egyházatyák a görög logosz szóval jelöltek, mely egyszerre jelenti a rendet, az értelmet és a szót. A harmónia sorozat képei jó példák arra, hogy a hogyan tárul fel ez a fajta rend és értelem a szemlélő előtt. A három alakzat egységében legelőször a festő egész munkásságát jellemző virágok tűnnek fel. Egy zen koan szerint „Az ember nézi a virágot. A virág visszamosolyog”. A virág tehát a teremtett világ megszólíthatóságának, emberért létének, a természetben rejlő erőnek és örömnek a megtestesítője, ez alkotja minden kép keretét. A belső mezőben pedig a természettől az emberen és művén át közelítünk a Szent felé, a létezők logoszaitól, értelmétől, szavaitól a nagybetűs Logosz, a mindent elrendező Értelem, az Atya Igéje felé, melynek jelenléte Olescher Tamás számára különösen kapcsolódik a hévízgyörki templomhoz és annak szentélyéhez. A képek tehát a szó legszorosabb értelmében szakrális alkotások, a mindennapit megszentelő, abban jelenlévő szentet kereső lélek útját járják be, a felfelé tekintő szem látómezőjét szélesítik, s erre az útra vezetőként alkalmanként még az írott és ihletett, szent szót, a Szentírás igéit is segítségül hívják. A szinte minden kép sarkában elhelyezett stilizált, imádkozó kezek mintegy „használati utasításként” figyelmeztetik a szemlélőt, hogy amit lát, az csakis a belső keresésnek ezen az útján lesz valóságos, értelmezhető.
Ami számomra megkülönbözteti őt az általam ismert kortárs művészektől, az, hogy művészetének egységesítő vonulata nem az oly sokakra jellemző, állandó eredetiség keresése, s nem is a valamely iskolához, áramlathoz való tartozása, hanem a keresztény hit. Ez az alap pedig egyrészt tisztítja és felszabadítja művészetét, másrészt nyitottá teszi. Szabaddá teszi a posztmodern kor olyan bálványaitól, mint az individuum, az egyéni önkifejezés szabadságának abszolút értéke vagy az univerzális nyelv tagadása, s megnyitja a művészet közösségi dimenziója felé.”
Részlet Dr. Baán Izsák OSB tanulmányából