Fotók: Keppel Ákos
„Egy jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmakat is, amit leírni, elolvasni, elmagyarázni csak hosszú idő alatt lehetne. A túl sok szöveggel operáló plakát voltaképpen annak beismerése, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. Pedig ha végiggondoljuk a plakátművészet történetét, éppen azt látjuk, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Talán a hetvenes, a nyolcvanas években jut a csúcsra ez a folyamat. Aztán mintha megfordulnának a trendek. Az új keletű dizájnstúdiókban történő látszólag professzionális munkamegosztás,
a plakát halála…
a plakát halála…
A plakáttal kapcsolatban gyakran említik, talán könnyelműen: hic et nunc: (itt és most). Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját és hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár egy doboz kaszinótojásnak. Aki ismerős a plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Az igazi plakátok egy idő után függetlenítik magukat kortól és helytől, önállóvá, általános érvényűvé válnak. Már nem az a fontos milyen eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll, a személyiség, aki hitelessé teszi őket. A jó plakátok odahagyva eredeti funkciójukat az alkalmazott művészet területéről átkerülnek az önálló képzőművészet világába. Kivételes, kegyelmi pillanat, úgy is mondhatnám, a plakát színeváltozása. Néha én is úgy vagyok vele, régi plakátjaimat, köztük a húsz, a harminc éves munkákat nézve, hogy már nem az egykori feladatot látom, nem arra koncentrálok, mit kellett hirdetnie a plakátnak, úgy nézem inkább őket, mintha tükörbe néznék.”
Részletek Orosz István grafikusművész tanulmányából