Fotók: Keppel Ákos
Úgy vélem, vannak pillanatok az életben, amelyek végig kísérhetnek bennünket, útjelzőként határozva meg további létünk minden egyes lépését. Az én életem tele volt és van ilyen pillanatokkal, talán azért mert az átlagnál valamivel érzékenyebb szenzorokkal áldott vagy vert meg a Teremtő. Ebből adódóan a körülöttem zajló emberi interakciók jellege és az ebből fakadó emóciók váltak meghatározóvá számomra, ami kijelölte alkotói pályám ívét. Mindezek elválaszthatatlanok az identitásomtól, amelyek az Ars Poeticámat meghatározzák.
S ez lett az én hitvallásom. Az élet szeretete a maga sablonos és közhelyes mivoltával, ami végtelenül egyszerű, s emellett mégis megfogalmazhatatlan.
Baráti beszélgetéseken mindig hangoztatom, hogy én nem látom színesben a világot, hogy nem vagyok egy festői alkat, amit mi sem bizonyít jobban, mint a grafikai lapjaimon uralkodó szürke tónusok. Szinte tobzódom a szürkében és annak végtelen árnyalataiban, amelybe fekete vonalaimat ágyazom, pedig imádom a szélfútta zöld mezőket a susogó erdők rengetegét a vizek tükrében táncoló kék eget, és imádom a kaleidoszkópot megszégyenítő városi zsizsegést is, ám ezek nem szólítanak meg.
Az én gondolataim az emberi lét kérdései körül járnak.
Figurális alkotó vagyok. Számomra bice-bóca és értelem nélküli lesz az a rajzom, ha nem tehetek a lap bármely szegletére egy lélekkel rendelkező lényt, legyen az egy bogár, egy madár, vagy egy általam kreált homunkulusz. Nem feltétlenül törekszem a szépre és a bájosra, inkább hajlok a drámára, hogy lényeimet olyan elidegenített helyzetben és térben helyezzem el, hogy azt a szemlélőnek kelljen magához emelnie. Úgy tűnik, az én figuráim eltévedve és irányt vesztve bolyonganak ebben a túltechnicizált világban. S ez igaz is, mert ezt szeretném ábrázolni. Arra törekszem, hogy grafikai lapjaimmal segítségért kiáltsak itt a Mesterséges Intelligencia megszületésének hajnalán, hogy ne veszítsük el az egymás iránt táplált szeretetünket és szolidaritásunkat.